Hogy mondjam el annak, ki sosem látta mi az, hogy fehér és, hogy mondjam el mi az, hogy csillogás. Talán sötétbe zárt világának egyetlen villanása melyet fénytelen szeme érzékelhetett könyörületes engedménye sorsának.

Hogy mondjam el annak, ki nem hallhatja milyen a zene és, hogy mondjam el mi, az hogy ütem, mely testünkkel ring, mint gyermekét dajkáló anya. Vagy éppen szapora, mint futás után szívünk dobbanása mely lágyan andalít, vagy lüktető egymásutánisága lépésre készteti a lábakat.

Hogy mondjam el annak, ki sosem értette, hogy csúf a világ minden bizalma ott van tekintetében. Mosolyogva várja sorsát és a szeretetet, és hogy mondjam el, hogy ne bízzon, mindenkiben szeretetét ne szórja egyformán mindenkire.

Kegyetlen világ, hát rábízom a könyörületre.

Hogy mondjam el annak, ki sosem ismerte az utat, napsütésben vagy esőben ki kézen fogva sosem sétálhatott kedvesével, és hogy mondja el, milyen az erdei ösvények hangulata melybe rejtőzve szökik be a fény, arcodat simogatva.

És hogy mondjam el, hogy a víz a parton hűs, kellemes.

Az éjszaka megérinti a lelkeket.

Hogy mondjam el neki, hogy a szeretet akkor is létezik, ha nem harsányan kiabálják ki. és hogy mondjam el neki, hogy a szerelem magától jön, és nem rendelésre.

Hogy mondjam el neki, hogy szeretem akkor is, ha nem minden pillanatban kiabálom világgá és, hogy mondjam el neki, hogy a szerelmet érezni kell, és nem félelemmel megélni.

Hogy mondjam el annak, aki fél az érzelmeitől, hogy a holnap már késő, és hogy mondjam el neki, hogy a mát kell élni, és nem a tegnapot.

Hogy mondjam el, hogy ………

 

Tudom, hogy egyszer majd megtalálom

Eltelt egy félév ebből a tanévből is, és rengeteg tapasztalattal lettem gazdagabb.

Az egyik az, hogy szépen lassan elmegy mellettem az idő, és a kor szelleme már másabb hozzá állást kíván, mint amit magam is képviselek.

Az egyik képviselője vagyok azoknak, akik még minden napot a szakma alázatával kezdünk és fejezünk be, oly módon, hogy amikor lefekszem, nyugodtan alszom el, mert tudom, hogy valamit sikerült elérnem.

Alázattal és hívatás tudattal megyek dolgozni és végzem a munkám egész nap, ám lassan rá ébresztettek, hogy ez ma már semmit nem ér. Sajnos.

Olyan kihívásokra kellene és kell reagálnom, amik az etikai normámba már nem, férnek bele. Sokan szememre vetik, hogy nálam csak fekete és fehér létezik, a köztes színeket nem ismerem.

Biztosan igazuk van, vitatkozni azért vitatkoznék velük, mert valamit vagy jól csinálok vagy nem, a tanításban kompromisszumot nem nagyon ismerek. Meg lehet győzni bármiről, ami helyes, de a helytelen dolgokat még elnézés szinten sem fogadom el, mert akkor a magam emelte normákon enyhítenék.

Biztosan csinálok sok nem éppen helyes dolgot, és biztosan vannak olyan szakmai dolgaim, amiket lehetne jobban is végezni, de én így tudom csinálni, és én is emberből vagyok, aki téved, és sokat hibázik.

Ám nem tudom elfogadni azt a magatartásformát, amit némely /egyre több/diákom képvisel, azokat a dolgokat soha nem fogom elfogadni és megérteni, amiket a mai világ diktál.

Semmit nem fogadnak el, mindent a saját ízlésük szerint akarnak csinálni, ami jó dolog is lehetne, ha a tanulásukat szolgálná.

Jönnek tanulni és szakmát tanulni, de nem látom csak pár diákban azt a szakmai elhívatottságot, amit tanítok, a többiek szépen ellavíroznak, a mások farvizén vagy még azt sem teszik.

Nincs olyan nap, hogy ne kellejen arra emlékeztetni őket, hogy ők, maguk választották a szakmát és nagyon sok tanulással lehet csak elsajátítani azokat a dolgokat, amiket meg szeretnék tanítani nekik.

Szeretni nem kell, és még csak azt sem kívánom el, hogy minden pillanatot a tanulásnak szenteljenek, de azt elvárom, hogy tiszteljék a választott szakmájukat és tiszteljenek azért, hogy olyan dolgokat akarok velük megtanítani, amiket napok, hetek alatt nem lehet elsajátítani.

Furcsa dolog ez számomra, mert az életem adtam a hívatásomnak, és igen, ezzel kelek és ezzel fekszem, ám ami nem jelenti, hogy a szabad időmet is ezzel töltöm.

Szabad időmben vannak színes dolgok, ott már nem csak a fent említett fekete és fehér szín létezik, akkor mindent annak rendelek alá, amit akkor csinálok.

Jó látni az olyan volt diákjaimat, akik szintén" megfertőződtek "azzal az alázattal, amit én magam képviselek. Most pedagógusként őrájuk hárul annak a felelőssége, hogy jó szakembereket neveljenek.

Tudom, hogy szükséges a változás és megértem a haladást, az új dolgok megismerését én magam is támogatom, és aktívan részt is veszek azok elsajátításában, de a magam álltál felállított mércét nem akarom lejjebb állítani.

Egy" régi " fiatalkori kollégámra emlékeztet az a szakmai tanár / N tanár úr,/ akinek ugyan azt a vehemenciát és ugyan azt az elszánt fényeket látni a szemében mikor tanít, mint az említett /N."régi "tanár úrnak/. Az értelmes kompromisszumokra képes, de szakmai kérdésekben hajthatatlan és nem hajlandó engedni az elveiből.

A másik kollégám,/ H tanár úr, aki szintén tanítvány volt / is hozta magával azt az elhívatottságot és a szakmai alázatot, és tudom, hogy ő is él hal, azért amit csinál és képvisel.

Lassan elérkezik az a pillanat, amikor szögre akasztom a képzeletbeli köpenyem és szeretném tudni, hogy nem nyomtalanul múlnak el azok az évtizedek, amit a pályán töltöttem.

Most még keresem a szemekben a csillogást, ami jelezni fogja, hogy jó kezekben hagyom azt, amit elkezdtem, minden problémájával, ám annál több szépségével együtt.

Keresem azt az utódot, akinek az enyvfőzéskor nem valami borzasztó dolog jut eszébe, és aki szeretettel veszi kezébe azokat a szerszámokat, amivel dolgozik.

Keresem és kutatom a szemeket.

Tudom, hogy egyszer majd megtalálom, és felcsillan a keresett szempár, és az én mostani, kicsit elkeseredett írásom már oka fogyott írás lesz.

 A SZIGETEN

 

 

Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek: a Vidámság, a Bánat, a Tudás és még sok más, így a Szeretet is.
Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget süllyed.
Ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet.
Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni.
Mielőtt a sziget elsüllyed, a Szeretet segítségért fohászkodott.
 Gazdagság egy luxushajón úszott el a szeretett mellett. Ő megkérdezte:
- Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?
- Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely számodra!
Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeséget, aki egy Csodaszép hajón közeledett:
- Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?
- Nem Szeretet, nem tudlak elvinni!
- válaszolta a Büszkeség,-
itt minden tökéletes, és Te esetleg ártanál a hajómnak!
Hát, a Szeretet megkérdezte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el:
- Bánat, kérlek, vigyél el magaddal!
- Oh, Szeretet-mondta, a Bánat-én olyan szomorú vagyok, de egyedül kell maradnom a hajómon!
A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt, hogy meg se hallotta a Szeretet kérését.
Hirtelen megszólalt egy hang: - Gyere Szeretet, én, elviszlek téged!
Aki megszólalt, egy öregember volt.
Szeretet olyan hálás volt és olyan boldog, hogy elfelejtette megkérdezni
az öreg nevét. Amikor földet értek, az öreg elment. A szeretet úgy érezte, sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:
- Tudás, meg tudod mondani, ki segített nekem?
- Az Idő volt, mondta a Tudás.
- Az Idő?- kérdezte a Szeretet. Miért segített rajtam az Idő?
A Tudás válaszolt:
- Mert csak az Idő érti meg, hogy milyen fontos az életben a SZERETET!

 

 

Mesél a kéz

Mesél a kéz, hogy miről azt valamennyien átéljük akaratlanul is, hiszen ezt a testrészünket általában álca nélkül használjuk.

Néha nem is mesél, szinte árulkodik az emberről, rengeteg titkot őriz, csodákat tartogat. Érzelmi életünk fontos kifejezője hiszen gesztusaink megmutatják személyiségünk rejtett jegyeit.

Már a kicsinyek keze is mennyi mindent elárul. Apró, puha párnácska mely megragad tárgyakat, simogat fölé hajló arcokat, örül a kedves beszédnek. Igen a kezével örül a baba, mosolyog, és csapkod vele.

Aztán ahogy fejlődik a gyerek egyre beszédesebb a keze. Még finom, gyönge, de már cipel terheket, fogja görcsösen a ceruzát, simogat ugyanúgy, de már csápol, netán dühében verekszik.

A fizikai tartományokon túl az érzelmi megközelítés sokkal izgalmasabb. Képzeljük csak el, ha nem tudnánk beszélni! Kezünkkel akkor is tudunk annyi információt közölni, hogy megértetjük magunkat.

Látunk sétáló párokat, anyát gyerekkel, gyereket gyerekkel kéz a kézben.

Milyen szép látvány két egymásba kapaszkodó fiatal szerelmes kéz, és mennyire megható két kissé már megfáradt egymást segítő, támogató öregecske kéz.

Öregecske, de még magában hordozza az élettől kapott tartalmakat. Simogat szeretett arcokat, letöröl gyöngyöző homlokot, cirógat pihenni vágyó hátat, megszorít, ha figyelmeztet, megtart el ne ess, aztán felemel, ha ez mégis megtörténik.

Még sem kíméljük az időjárás viszontagságaitól, a megerőltető munkától, csak, ha már jelez. Mert netán ízületei szétkopnak, felhorzsolja felső rétegét a szél, meggyötri a fagy.

Kímélnünk kellene, hogy sokáig tudjunk mesélni vele. A legalkalmasabb erre, egy másik kéz, ami megpihenteti, visszasimogatja az kiosztott jutalmakat.

Legyen az gyerekkéz, felnőtt kéz, vagy idős ember keze, visszasimogatni ne késlekedjünk. Keressük meg a nekünk szánt kezet, szorítsuk magunkhoz, és ne szégyelljük megjutalmazni egy szájérintéssel is. Erre teremtetett, ez a kéz dolga. Kifejezni vele, hogy szeretsz.

Kérem a kezedet!