és felcsillan a keresett szempár.........
Eltelt egy félév ebből a tanévből is, és rengeteg tapasztalattal lettem gazdagabb.
Az egyik az, hogy szépen lassan elmegy mellettem az idő, és a kor szelleme már másabb hozzá állást kíván, mint amit magam is képviselek.
Az egyik képviselője vagyok azoknak, akik még minden napot a szakma alázatával kezdünk és fejezünk be, oly módon, hogy amikor lefekszem, nyugodtan alszom el, mert tudom, hogy valamit sikerült elérnem.
Alázattal és hívatás tudattal megyek dolgozni és végzem a munkám egész nap, ám lassan rá ébresztettek, hogy ez ma már semmit nem ér. Sajnos.
Olyan kihívásokra kellene és kell reagálnom, amik az etikai normámba már nem, férnek bele. Sokan szememre vetik, hogy nálam csak fekete és fehér létezik, a köztes színeket nem ismerem.
Biztosan igazuk van, vitatkozni azért vitatkoznék velük, mert valamit vagy jól csinálok vagy nem, a tanításban kompromisszumot nem nagyon ismerek. Meg lehet győzni bármiről, ami helyes, de a helytelen dolgokat még elnézés szinten sem fogadom el, mert akkor a magam emelte normákon enyhítenék.
Biztosan csinálok sok nem éppen helyes dolgot, és biztosan vannak olyan szakmai dolgaim, amiket lehetne jobban is végezni, de én így tudom csinálni, és én is emberből vagyok, aki téved, és sokat hibázik.
Ám nem tudom elfogadni azt a magatartásformát, amit némely /egyre több/diákom képvisel, azokat a dolgokat soha nem fogom elfogadni és megérteni, amiket a mai világ diktál.
Semmit nem fogadnak el, mindent a saját ízlésük szerint akarnak csinálni, ami jó dolog is lehetne, ha a tanulásukat szolgálná.
Jönnek tanulni és szakmát tanulni, de nem látom csak pár diákban azt a szakmai elhívatottságot, amit tanítok, a többiek szépen ellavíroznak, a mások farvizén vagy még azt sem teszik.
Nincs olyan nap, hogy ne kellejen arra emlékeztetni őket, hogy ők, maguk választották a szakmát és nagyon sok tanulással lehet csak elsajátítani azokat a dolgokat, amiket meg szeretnék tanítani nekik.
Szeretni nem kell, és még csak azt sem kívánom el, hogy minden pillanatot a tanulásnak szenteljenek, de azt elvárom, hogy tiszteljék a választott szakmájukat és tiszteljenek azért, hogy olyan dolgokat akarok velük megtanítani, amiket napok, hetek alatt nem lehet elsajátítani.
Furcsa dolog ez számomra, mert az életem adtam a hívatásomnak, és igen, ezzel kelek és ezzel fekszem, ám ami nem jelenti, hogy a szabad időmet is ezzel töltöm.
Szabad időmben vannak színes dolgok, ott már nem csak a fent említett fekete és fehér szín létezik, akkor mindent annak rendelek alá, amit akkor csinálok.
Jó látni az olyan volt diákjaimat, akik szintén" megfertőződtek "azzal az alázattal, amit én magam képviselek. Most pedagógusként őrájuk hárul annak a felelőssége, hogy jó szakembereket neveljenek.
Tudom, hogy szükséges a változás és megértem a haladást, az új dolgok megismerését én magam is támogatom, és aktívan részt is veszek azok elsajátításában, de a magam álltál felállított mércét nem akarom lejjebb állítani.
Egy" régi " fiatalkori kollégámra emlékeztet az a szakmai tanár / N tanár úr,/ akinek ugyan azt a vehemenciát és ugyan azt az elszánt fényeket látni a szemében mikor tanít, mint az említett /N."régi "tanár úrnak/. Az értelmes kompromisszumokra képes, de szakmai kérdésekben hajthatatlan és nem hajlandó engedni az elveiből.
A másik kollégám,/ H tanár úr, aki szintén tanítvány volt / is hozta magával azt az elhívatottságot és a szakmai alázatot, és tudom, hogy ő is él hal, azért amit csinál és képvisel.
Lassan elérkezik az a pillanat, amikor szögre akasztom a képzeletbeli köpenyem és szeretném tudni, hogy nem nyomtalanul múlnak el azok az évtizedek, amit a pályán töltöttem.
Most még keresem a szemekben a csillogást, ami jelezni fogja, hogy jó kezekben hagyom azt, amit elkezdtem, minden problémájával, ám annál több szépségével együtt.
Keresem azt az utódot, akinek az enyvfőzéskor nem valami borzasztó dolog jut eszébe, és aki szeretettel veszi kezébe azokat a szerszámokat, amivel dolgozik.
Keresem és kutatom a szemeket.
Tudom, hogy egyszer majd megtalálom, és felcsillan a keresett szempár, és az én mostani, kicsit elkeseredett írásom már oka fogyott írás lesz.
Már volt bizonyítványosztás?
Gyorsan telik az idő, nem régen volt még csak szeptemberi az iskola kezdet, és most nyakunkon a félév.
A diákok megkapták a bizonyítványokat, és kinek milyenre sikeredett akképpen reagál rá, és akképpen reagálnak otthon a szülők is a bemutatott ellenőrzőkre.
Már aki meg meri mutatni, mert sokan titkolják a rosszul sikeredett félévi eredményüket, de hallottam már olyanról is, akinek nem volt takargatni valója és mégis sokáig titokban tartotta a szülei előtt a kapott érdemjegyeket.
Persze akad olyan szülő is, aki az elkövetkező szülői értekezleten fog találkozni a gyermeke iskolai dolgaival, ott fog rá kérdezni, hogy.
- Már volt bizonyítványosztás?
Igen, volt.
Ilyenkor még csak figyelmeztetés jellegű az érdemjegyek tartalma, figyelmeztetés arra, hogy az évvégéig mire kell jobban összpontosítani és esetleg miből lehet kicsit lélegzethez jutni és kicsit lazítani.
Vannak nagyon elszomorító esetek, amikor a tanuló szinte minden tantárgyból megbukott és szinte esélye sincs a javításra az évvégéig.
Az ilyen tanulók vagy nem szeretik azt az iskolaformát, amiben részt vesznek, vagy fel akarják hívni a figyelmet a köröttük lévő valamilyen rendellenességre.
Elszomorító mind két eset, és ilyenkor kell szülőnek, a pedagógusnak leülni és komolyan kivesézni a bajok eredtét és okait, kideríteni a rémes bizonyítvány miértjét.
A másik véglet az, amikor a diák nagyon jól tanul és szinte nincs is gyerek, kora mert minden pillanatát az okulásnak és okulásra fordítja.
Magam úgy vagyok a jó tanuló, rossz tanuló diákokkal, hogy nálam az én olvasatomban az a jó tanuló, aki mindenféle osztályzattal rendelkezik.
Legyen a jó tanulónak is valami kisebb fegyelmi vétség miatt beírása, és legyen abban az osztálynaplóban közepes és elégséges, és isten bocsa elégtelen osztályzat is, mert akkor tudom, hogy nem egy szuper hőssel kell együtt dolgoznom.
Akkor tudom, hogy a diák tud tanulni és érti a feladatokat, amiket megkap, persze vannak szuper tehetségek, de ők más kategória, és egy másik írás témája lehetnek.
A jó tanuló azért jobb, mint mások, mert tudja, hogy egy rosszul sikerült feleletet a következő alkalommal ki tud javítani és nem esik pánikba, ha félévkor egy érdemjegyet ront.
A "rossz "tanulók, szerintem ilyen kategória nincs is, mert akinek nehezebben megy, a tanulás attól még lehet nagyszerű ember és az életben jól meg állja a helyét. Személyre szabott feladatokkal lehet javítani a dolgokon, és ha magához képest jól teljesít valamiben, hát kapjon jó osztályzatot és ne legyen be skatulyázva valamelyik érdemjegy miatt.
Azok a tanulók, pedig akik szinte mindenből elhasalnak, nos, ők azok, akik valamilyen problémával küzdenek, vagy családi, vagy egyéni problémái vannak.
Nekik a lelki sérüléseiket kell istápolni és rendbe tenni, de ez már a szülővel közös feladat, és nem csak a pedagógusra tartozik, mint sokan hiszik és elvárják.
Most pár napig sok megbeszélni való lesz diák és szülő között, ám ha ebbe a beszélgetésbe bevonják a pedagógust is, akkor lehet javítani az osztályzatokon mire elő az év végi bizonyítványosztás.
Gyakorló „papád" /nagyszülő/ vagyok magam is és az unokám bár jó tanuló, de sokat beszélgetünk egy érdemjegy kapcsán. Ő maga is elmondja ,hogy néha bizony becsúszik olyan nap is, amikor nincs hangulata és kedve tanulni,néha nem úgy fog az agya, mint ahogy szeretné.
Jó dolog, ha így meg tudjuk beszélni, mert nem marad benne semmi félé tüske és kétely és kellenek azok a fránya rosszabb jegyek is, mert így tudjuk, hogy diák a DIÁK, legyen ő, nem éppen jó tanuló, és legyen ő, jó tanuló.
Egy értekezlet margójára.
Úgy kezdődött, mint a nem is tudom hányadik félévet értékelő értekezlet, és úgy fejeződött be, mint egy régen várt összejövetel.
Lassan húszon éve vagyok a tantestület tagja és valahol akkor is idetartoztam, amikor egy másik gyakorló helyen folyt a gyakorlati oktatás.
Tudom, a múlttal nem kell foglalkozni és, hogy most mégis megteszem, az a már említett mai értekezlet végén kezdődött.
Olyan értékelést hallottam, amit már régen vártam és régen hallottam a Tagintézmény vezető szájából.
Most arról szólt az értekezlet, ami az iskolánk profilja, nevezetesen a szakmáról, a SZAKMUNKÁS képzésről, kivesézve és az elképzeléseket is felvázolva, és a jövőnek irányt adva.
Valaha mindég volt egyfajta hiányérzetem, hogy rengeteget beszéltünk mindenről, és mindenkiről, ám a szakmunkás képzés csak felszínesen volt téma./saját vélemény/
Aki ismer, az tudja, hogy ez az írás nem a talpallósról szól, és nem akarok jó pontokat szerezni senkinél, de ami jó azt is propagálni kell.
Egy ideje valami elkezdődött a tantestületen belül és úgy érzem, hogy egy összeforrt tantestület lettünk, persze vannak, akik ezt másképpen látják, de én úgy látom, most egymásért dolgozunk és nem egymás ellen.
Talán egy kicsike szerepe van a közös iskolán kívüli rendezvényeknek is, ahol megismerhetjük egymást úgy, ahogy az iskolában nem láthatjuk.
Lehet, hogy a változások is közrejátszottak, játszanak abban, hogy a szakmunkás képzés ennyire előtérbe kerül, és talán egy kicsit visszanyerünk abból, amit évek óta olyan nagyvonalúan elhanyagoltunk.
Jó szakmunkásokat képezni, visszaadni a szakmunka PR ESZTISÉT a cél, és ezt most itt nagyon átérzi mindenki, mert csak jó hangulatban lehet igazán jól alkotni és jót véghezvinni.
Rengeteg problémát és gondot kell majd megoldani, találkozunk majd sok érthetetlen dologgal, de így összefogva le lehet küzdeni minden nehézséget. Egy jó vezető arról ismerszik meg, hogy olyan munkatársakat választ maga mellé, akik profi módon művelik a szakterületükön a dolgokat, itt most úgy látom, hogy így mennek a dolgok.
Nagyon szimpatikus dolog, amikor együtt csinálunk olyan dolgokat is, amik nem a tanításról szólnak, a kikapcsolódást és a feltöltődést szolgálják.
Amikor megismerünk valakit egy másik oldaláról is, és ami igazából nagydolog, hogy szét tudja választani a munkát és a szórakozást.
Az egyikben következetesen szigorú, a másikban teljesen hétköznapi és emberi.
Dicséretnek hangzik, de nem az.
Ezek tények.
Más intézményekben megfordulva, és hallva a véleményeket írom le ilyen nyugodtan, hogy mások irigyelnek bennünket.
- Hogy nálunk milyen egy húron pendülünk, mint tantestület.
Nagy szó ám ez, és ezért is kell róla szólni.
Remélem nagyon sok ilyen tartalmas értekezletünk lesz, és remélem nagyon sok értelmes vitát fogunk majd folytatni egy jobb és mindenben megújhodó szakmunkás képzés érdekében.