Szegénységben, ám lelkiekben gazdagon.

Szegény korszakban születtem, de még mielőtt valaki sajnálni kezdene kijelentem, hogy nagyon szép gyerekkorom volt és igazán gazdag voltam lelkiekben, mert olyan dolgokat élhettem, meg amit pénzel soha nem tudtam volna megvenni.

Akkoriban nem volt mobil telefon, internet, televízió is csak a kiváltságosoknál villogott a sarokban, ellenben ott volt a természet és a fantáziánk, ami kimeríthetetlen tárháza volt az életünknek.

Rengeteg könyvet olvastam, a hideg napokban volt rá lehetőségem bőven, mert a tél nagyon keményen kimutatta foga fehérjét, nem volt ritka a -20 C fokos dermesztő fagy sem.

Tavasztól őszig pedig a kiolvasott könyveket játszottam, játszottuk el. Egy, a fásfészerből előkerülő kisbaltával játszottunk indiánosat a közeli Kiserdőben, vagy magunk állttal fabrikált karikás ostorral pattintgattunk nagyokat, azt hívén, mi vagyunk a betyárok.

A Zagyva és a Tisza adta a kimeríthetetlen horgász élményeket, nem fogtunk mi több tízkilós halakat, de amit fogtunk az rögvest meg is sütöttük. Néha napján került pár nagyobb béka comb is a sárba, amiben a finomságokat sütöttük, a fákon a rengeteg gyümölcs pedig gondoskodott a gyomrunk működésének karbantartásáról.

A Zagyva parton és a mellette lévő Kiserdőben tanultunk biológiát, megismertük az élőlények életét, tudtuk melyik bokorban milyen madár fészkel és tudtuk melyik lyukban találhatunk hatalmas pókokat, hogy madzagra ragasztott bitumennel a felszínre csalogassuk. Természetesen a lányok és fiúk közötti különbséget is szemügyre vettük és tanultuk. Sok madár már ismerősként csiripelt reggelente mikor bevetettük magunkat az erdő sűrűjébe.

Télen másabb volt a helyzet, mert bakancsunk nem lévén keveset lehetett a havas gáton szánkózni vagy a befagyott vízen csúszkálni.

Enyhébb időben viszont kihasználtuk minden percét a tél adta lehetőségeknek, lécekből eszkábáltunk sítalpakat és azokon "száguldoztunk"a gátoldalban és a szánkók talpának sem volt ideje berozsdállni, mert sűrűn használatban voltak.

Az iskolában szénszünetnek hívták azt a pár napot, amikor a farkasordító hidegben otthon maradtunk.

Nem a szén hiány miatt, sokkal, inkább azért mert tudták, hogy sok gyereknek nincs meleg ruhája, cipője és így nem tudtunk iskolába menni.

Ilyenkor előkerültek a könyvek és azok a játékok, amiket a meleg szobában is lehetett játszani, nagy kártyacsatákat /zsíroztunk,csapblecsacsiztunk/ vívtunk a szülőkkel és szomszédokkal.

Tavasszal a megújhodás szépségeit csodálhattuk, akkoriban gyermekként is meg tudtuk mondani melyik fa lesz termő és melyik nem, mindezeket, azért mert benne éltünk a természetben és vele éltünk a természettel.

Ősszel néha elkeseredve vettük tudomásul, hogy némely fával, növénnyel már nem fogunk jövőre találkozni, mert elpusztul, vagy, mert elöregedett, vagy, mert nem kapott a nyáron elég csapadékot.

Gyermekként a szegénység csak állapot volt, egy valami, ami viszont nem jelentette a szellemi és környezeti szegénységet, a felnőttek biztosan nagyon nehezen élték meg, de mi még nem foglalkoztunk vele.

Nekünk ott volt a természet adta gazdagság és a tudásvágyunk, amit pénzben mérni nem lehetett és máig nem lehet.

Szép emlékek.

Vajon a mai fiataloknak is marad ily sok emléke, na, nem a számítógépről és mobil telefonokról, ha nem a természetről és a természet adta sok csodáról?.

Boldogság.

Mindenkinek akad egy-egy olyan élethelyzet az életében, melyre mások döbbenten felkapják, a fejüket vagy talán nem tudnák elképzelni, hogy folytathatja valaki egy nagy veszteség után az életet úgy, hogy még boldog is tud lenni.
A boldogságra nincs egyen recept. Az, amitől a szomszédom például boldog, attól én még nem biztos, hogy az leszek. Ami az én véleményem szerint biztos nem ad boldogságot, az-az állandó pénzhajszolás, az irigykedés, amiért a másiknak jobban megy, gazdagabb sikeresebb, szebb, jobb az autója vagy épp az állása. Tehát csak anyagiakban keresni a boldogságot, balgaság volna tőlünk.
A boldogságot először magunkban kell felfedeznünk. Vajon a lelkünk mikor remeg bele a váratlan örömbe? Olyan apró dolgoknak is fel kellene fedezni a szépségét, melyeken könnyedén túllépünk, mert úgy érezzük, ennyire kicsivel nem érjük be. A nap sugara végigcirógat az arcunkon és olyan természetesnek vesszük ezt a másodpercnyi történést, mintha teljesen természetes volna. Mit éreznénk mindebből, ha fél évig csak négy fal adna otthont testünknek? Ha nem tudnánk az ablakhoz menni, ha nem léphetnénk ki abból a ,, börtönből”, amit a kórházi szoba ad? Épp így eltörpül fülünkben az erdő madarainak dala is, de vajon mi történne, ha süketen élnénk a napjainkat? Vajon nem vágynánk arra, hogy ha csak egyszer is, de halljuk azt a trillát, melyen más könnyedén átsiklik? Morgolódunk, hogy megint mennyit kellett sorban állni egy-egy nagy bevásárlóközpontban. Vajon akinek nincs lába, aki nem tud menni nem, állná csendes boldogságban végig azt a sort? Vajon feltűnt már, hogy ezerszínű csodaszép virág nyílik a réteken? Néha ez is eltörpül sokunkban, holott egy vak ember számra maga a boldogság volna színeket látni.
A boldogság mindenkinek mást jelent. Csupán kicsit mélyebben kell belemártóznunk lelkünk apró rezdüléseibe. Mi az, amitől úgy érezzük teljesebbek lettünk és mi is többet vagyunk képesek adni a mellettünk élőnek.
Hogy én mitől vagyok boldog? Attól, hogy mindig annyim van, amennyi kell. Sem több, sem kevesebb. Nem akarom birtokolni azokat, az embereket, akikkel egy úton haladunk. Ha van kedvük velem tartani, akkor jönnek, és ha elfordulnak, mert úgy érzik nem egy a célunk, hát elengedem őket. Boldog vagyok, hogy élek, most ebben az életben. Még akkor is, ha mindenkit elveszítettem, akihez érzelmileg kötődtem. Hogy miért? Mert tudom, hogy egy új életben még találkozom velük. És semmiképpen sem vagyok egyedül.
Boldoggá tesz, hogy a munkám által tudok egy kis örömet szerezni másoknak. Képes vagyok adni.
Szóval nálam a boldogság, nem anyagi javakban mérhető. Ha a lelkem szabad és én is szeretettel vagyok képes viseltetni mások iránt, már boldog vagyok. Nekem ennyire kicsi is elég. De ez az én boldogságom. Ki tudja kinek mit jelent a boldogság? Mert én nem.
Mindenki máshogy látja a világot. Attól is függ, milyen családban nevelkedett, milyen,,útravalót” hozott magával. Én saját hitem szerint nagy életfeladatokra köteleztem el magam ebben, életben.
Kívánom nektek is.

Kerüld az öntelt embert

Az öntelt ember szeret birtokolni mindent és mindenkit, legyen az tárgy vagy társ, szerelem vagy bármi, amit magáénak akar.
A pökhendiségével elriaszt és taszít, mert amire ráteszi a kezét és a lelkét, az sérül valamilyen módon.
Átnéz mindenkin, lenéz mindenkit, azt hiszi, hogy csak ő tudhatja a tutit, és amit akar, azt bármi áron meg tudja szerezni, gondolja ő.
Mikor az ilyen ember belép a terembe vagy leül egy székre, lerí a birtoklási vágy az arcáról és testbeszédével is azt sugallja, hogy neki mindenki az alattvalója.
Egyeseknek ez imponál is, de remélem csak átmeneti az imponálás, mert ha nem, hát nagy veszélynek van kitéve az, aki ebbe a csapdába sétál, hiszen átverés, lelki sérülés a végkifejlet.
Egyes kultúrákban elöl, megy a férfi/az ember/és pár méterrel utána a felesége, kimutatva, hogy ki az "úr "a házban és ki parancsol. Az öntelt ember is ilyen, csak ő önös érdekét szeretné kifejezni a hasonló viselkedésével.
Az ilyen ember minduntalan maga mellett szeretné tudni akit, birtokol, ám az ő viselkedése teljesen más, azt érezteti, hogy neki mindent lehet és, hogy neki mindenkinek be kell hódolni.
Elűzi azokat az embereket, akik csak pár méterre is meg akarják közelíteni az intim szféráját.
Kifelé bájolog, cseveg és csacsog, mikor azonban a "tulajdonát " védi, szinte kitör belőle a területét őrző kutya, mar, harap és vicsorog. Az emberek közötti vonzalmat alapvetően három tényező, a fizikai közelség, az ismerősség és a hasonlóság befolyásolja. Ez persze logikus, hiszen kényelmesebb olyan partnert választani, aki nem a világ másik végén lakik, a hozzánk hasonló emberek pedig, akik osztoznak alapvető értékeinkben, megerősítenek világszemléletünkben és személyiségünkben. Az ismerősség hatása ennél valamivel hihetetlenebb, pusztán az, hogy valakit már láttunk korábban, növeli a vonzalmat. Még akkor is, ha csak fotójával találkoztunk. Ha tehát azt akarjuk, hogy potenciális partnerünk felfigyeljen ránk, elég, ha rendszeresen bukkanunk fel a közelében.
Mégis sokan bedőlnek a viselkedésének, észre sem véve, hogy szépen lassan körbe veszi egy kerítés, amit az öntelt ember húz köréjük, meg gátolva azt, hogy bárki is a közelébe férkőzzön a "tulajdonának".
A szerelemben is a felsőbbrendűsége dominál, pedig lehet csak a hiányosságát, félszegségét szeretné palástolni, az álságos magaviselet mögött egy gátlásos ember húzódhat meg. Olyan valaki lapul az önteltség mögött, aki nem tudja kifejezni szeretetét és szerelmét. Viszont azt hiszi, ha birtokol, akkor minden rendben van, pedig egy társnak, szerelemnek a szárnyalás az önálló gondolkodás kell.
Egy individuumnak mindég ki kell teljesedni, hagyni kell szárnyalni és önálló életet élni, nem pedig meg mételyezni az életét kordába tereléssel. Egy pszichológiai s-alapú elmélet szerint az ember mindig a legmagasabb értékű társat keresi. Az elmélet szerint a jó tulajdonságok adják meg egy ember értékét, aki aztán a sajátjával megegyező értékű partnert választ. A jó tulajdonságoknak persze nem kell azonosnak lenniük. A nők társadalmi rangjuk és (/vagy) intelligenciájuk alapján ítélik meg a pasikat, a férfiaknak pedig főleg a vonzó külső számít.
Ha ismersz ilyen embert, javaslom, messziről kerüld el. Legalább egyet én is ismerek, ám elkerülni nem minden esetben tudom, de talán másoknak sikerül, és hamar rájönnek kivel is állnak szemben.

 

 

Divat lett a főzés és az ehhez hasonló műsorok készítése és vetítése a televízióban.
Van, amelyiket szívesen nézem és próbálok tanulni belőle és van, amelyiktől borsózik a hátam, ha már a főcímzenéjét meghallom.
Minden mellékzönge nélkül, a kedvencem egy külföldi mester szakács műsora, a magyar változat, mint minden, amit utánozni akarunk unalmas és nyögve nyelős.
Az előbbi egy show műsorhoz hasonlít, az utóbbi inkább egy paródiára, és ezen nem változtat az sem, hogy ki főz vagy kik főznek.
A magyar kereskedelmi televíziókban futó, a szereplők egymásnak főző és egymást mulattató műsora szinte említésre sem méltó, emberek szeretnének magukból sztár szakácsot csinálni, ami persze soha nem sikerül.
Egyesek simán hülyét csinálnak magukból, és ezt még jópofának is tartják, jókat nevetnek egymáson és egymás hülyítésén. Persze ezek között a műsorok között is akad kivétel és ezek a kivételek erősítik meg a többiek dilettáns hozzá állásukat.
Olyan fiatal emberek, akik falun és kisvárosban nőttek fel a műsorban elfelejtik milyen is a tyúkszar, és hogy melyik a főzőlap eleje és kapcsolója.
Gondolom, néha haza látogatnak a szülőkhöz és nagyszülőkhöz és a hülyeségen kívül más is ragad rájuk, ha nem akkor viszont ne akarjanak magukból szakácsot csinálni.
Pár műsor azért megérte ,hogy a doboz elé üljek ,vagy azért mert jó házigazda volt, aki vendéglátó volt vagy mert valami különlegességet főzött.
A roma ételek bemutatása és a kultúrájuk elfogadása sokaknak nehezére esett és esik, pedig akik bemutatták főző tudományukat azok magas szinten művelték az egyszerű emberfőzés tudományát és nem akartak SZAKÁCSNAK tűnni.
Ellenben, ha a főzőcske köré rittyentett dolgokat nézzük, azok már néha unalmasak, minden kreativitást mellőzőek voltak és egyeseknél a rongyrázást jelentették és mutatták meg.
Jó nevű tévés személyiségek, színészek, zenészek és közszereplők adták a nevüket a nagy humbughoz, a nagy semmihez.
Akinek nem volt mit vesztenie az alázta magát és vendégeit, akinek volt veszteni valója annak, kár volt részt vennie ilyen műsorban.
A külföldi mester szakács műsora sem tetszik, mégis, egy jól kigondolt és kivitelezett műsor annak ellenére is, hogy sok a durva beszéd és a résztvevőkkel való néha embertelen beszéd, a szereplők megalázása.
Ordináré módon ordibál és rugdal, dobál edényeket és ételeket, de mindég van pár jó szava, amivel kompenzál és dicsér.
Egy, egy kihívás megnyerése után pedig mikor civilben találkozik a szereplőkkel, egy teljesen más arcát mutatja, azt, amelyik valójában is.
A kiabálós arc a show biznisz része, a dicsérő pedig, a tanáremberé, akihez tanulni mennek a sok éve konyhát vezető szakácsok és séfek.
Mindenkihez van pár jó szava még akkor is, ha előtte leüvöltötte a fejéről a haját, vagy kidobta a főztjét.
Mikor pedig egy sorozat végére ér, már egy elhívatott és segítőkész embert látunk, aki segíti a jelölteket és versenyzőket.
Most pedig hogy egymás után látható a kétműsor, hát nagyon szembe tűnő az egyiknél profizmus és a másiknál a hozzá nem értés. Nem vagyok elájulva a külföldi dolgoktól, de néha tényleg jobbak, mint a hazai gyártások és alkotások.
Na, igen, van egy távkapcsoló, amivel el lehet kapcsolni és van egy kikapcsoló gomb is a televízión.

 

 Megdöbbentő

Nagyon tanulságos eset történt ma velem, az, az nem is velem, mert csak részese és hallgatósága voltam egy számomra nagyon elszomorító beszélgetésnek.

Valahol voltam, és várakozás közben egy család közelében tartózkodva lettem figyelmes a következőkre.

Nagymama, lány unoka, apa és anya egy kupacban, a nagyi bíztatja az unokáját, hogy mesélje el a kislány az álmát az anyukájának.

Elpityeredve mesélni kezdte a kisleány a fura álmát, azt, hogy az édesanyja álmában megölte /nyakon szúrta /az apukát, egy másik rokont, és magát a kislányt is megölte.

Borzalmas lehetett a lánykának, és biztosan nagyon sokáig kísérteni fogja a rossz álom az életét, nagyon sokára fogja csak feldolgozni, amit átélt.

Kíváncsi voltam, és meg is döbbentem mikor hallottam a kislány beszámolóját, a döbbenetem csak akkor lett nagyobb mikor az anyuka reagálását hallottam.

- Biztos be voltál tépve álmodban, vagy nagyanyád piával beoltott narancsot etetett veled.

Nagyon rossz volt hallani ezt a fajtareagálást, én azt hittem, hogy az anyuka majd nyugtatja és magához öleli a lányát, elmagyarázza neki, hogy az csak egy rossz álom volt.

Ki kellett volna beszéltetni a gyermekből ezt a lelki traumát, meg kellett volna magyarázni, hogy az álom az nem a valóság, az életben ilyen dolog nem történhet meg.

Nem így történt, és amikor a kislány mesélte volna tovább ismét csak flegmán reagált az „anyuka”.

-Hagggggyá már, ezzel a marhasággal! De mégis érdemelné apád!

Se köpni, se nyelni nem tudtam a döbbenettől, és kérdem én, milyen anya az ilyen? Az asszony nem érdemli meg, hogy anyának szólítsa valaki is.

Mindezek tetézésére a kislány bocsánatot kért az álmáért, könyörgött, ne haragudjon az anya, hogy olyan rosszat álmodott.

A nagymama össze volt törve, én szintén a poklok poklában éreztem magam, ilyen dolog nincs is a világon, mondogattam magamban.

Pedig van, és részese lettem egy rémálomnak, amit egy RÉMÁLOM váltott ki, részese voltam egy kis emberke megalázásának és emberi voltának semmibe vételének.

Tudom semmi közöm hozzá, de ha a nagymamának lettem volna két hatalmas pofonnal honoráltam volna a kislány anyjának reagálását, ott és akkor az utcán, mindenki szeme láttára és mindenki előtt porig alázva az "anyát".

Nem törhetek pálcát senki fölött ismeretlenül, de azt a tragédiát, amit pár percben összesűrítve átéltem soha senkinek nem kívánom.

Pedagógus lévén nap, mint nap megtapasztalom ezeket a tragédiákat azon diákokkal, akiket ilyen módon nevelnek otthon, bár én ezt a módszert nem nevezném nevelésnek, sokkal inkább lelki terrornak mondanám.

 

Hiányzol...

 

Hiányzik, néha a nap egy finom meleg sugara
Egy édes csóknak néma mása
Melyet ajkamra lehelnél,
Ha nálam itt lennél.

Hiányzik egy ismerős sor egy könyvből
Nem látok már a könnytől
Megvakítottak a sós patakocskák
Arcomat simogatják.

Hiányzik egy ismerős dallam,
Amit majd veled hallottam,
Amire Veled táncolok át a holnapba,
S nevetve révedünk a lemenő napba.

Hiányzik egy érintés, egy borzongató,
Simogatóan kedves altató,
Lágy ölelés, mielőtt álomba zuhanok,
Édes csókkal ébredés, mikor álmosan az ágy szélén pislogok.

Hiányzik egy mosoly, mely a napom szebbé tenné,
Mely a szívemet egy pillanat alatt megérintené,
Egy kedves szó, mi hamar megnyugtat,
Hinnék benne, ha a szavak mögött mást tartogatsz.

Hiányzol, hát hol késlekedsz?
Rád várok, Te, vagy aki még talán szerethetsz,
Akinek még jelenthetném a valamit,
Nem csak egy átmeneti valakit.

Nem hiányoznak a szomorú percek,
Több ilyet el már nem viselek,
Inkább boldogan a réten táncolok,
S feléd Kedvesem pitypangokat fújok.

Tavasz várás

 

 Olyan régóta szeretném leírni a tavaszvárást. A várakozást, majd az első találkozást a Tiszával, a kényszerű téli pihenés után. Nem nagyon találom a szavakat.

Amikor első ízben lemegyek a partra, úgy érzem megérkeztem. Megérkeztem oda ahol lenni szerettem volna. Hatalmas levegőt veszek, tüdőmet teleszívom, a víz illatát hordozó levegővel. Ahogy lassan kiengedem, mintha az összes bánat és gond is elszállna abban a pillanatban.
Könnyűnek érzem magam, és mosolyogva nézek szét a minden évben változó, mégis oly ismerős tájra.
A Tisza vízállása nagy. Színét a hordalék festi zavaros sárgára. Átláthatatlan víztömeg rohan medréből kilépve, a meredek partoldalt ostromolva. Nagyon sok ágat, sőt helyükből kifordult hatalmas fákat visz magával a folyam. Szemmel is nehezen követhető tempóban rohan, pillanatok alatt eltűnve az enyhe kanyarulatban.
A parthoz közeli fák és bokrok víz alatt vannak. A bokrok hegye látszik csak. A víz felett lévő ágakon, a rügyek fakadnak. A víztükrön kicsi körök, valami folyamatosan potyog az ágakról, mintha a rügyek könnyezve ˝sírnának˝ A stégek, levéve róla a bejárókat még téli pihenő helyükön várakoznak.
Miután mindenemet átjárja a hangulat és a part nyugalma, felballagok a kis házba.
Az ablakokat kinyitom, mert odabent nagyon hideg van. Idő kell még, hogy a falak átmelegedve a nap melegétől, kicsit barátságosabb levegőt varázsoljanak a horgász tanyánkba. Idebent megrekedt a tél illata. Karcos, kemény, hideg levegő. Finom por ereszkedett minden bútorra. Egy- két helyen elpusztult lepkék porladnak. A mosogató csillogó
anyaga matt lett az elmúlt tél alatt. A kiürített hűtő nyitott ajtaja tátong a konyhában.
A beszűrődő napfényben a porszemcsék fogócskáznak.
Lesétálok a ˝kertembe˝ Egyenlőre a tavaly is ültetett fűnek nyoma sincs. A rózsatöveken már szemmel látható rügyek vannak. Lila és sárga kikerics nyílik, a tulipánok, jácintok hajtásai már látszanak. Ibolya tövek elszórva, levelüket bontva, dédelgetik még virágaikat. A nyárfák még majdnem kopaszok. A ház alatt a két csónak az idei karbantartást várja.
Sok- sok munka vár még rám ahhoz, hogy a kis ház a csónakok, és a kert a pihenésünket szolgálja, mégis alig várom a melegebb időt, hogy pár napra kiköltve, a takarítás, kertrendezés, és csónakjavítás után délutánonként lesétálhassak kicsit a partra.

 Hangok és illatok a lépcsőházból.

Alig megy a zárba a kulcs, már százszor kijött a szerelő, de ismét rossz. Kinyitom az ajtót, de az olajzár miatt sietni kell, mert ha késik az ember, valamije becsukódik. - Hű micsoda illatok, Joliék biztosan rántott hús sütnek, összeszalad a nyál a számban. Sok időm nincs a jó illatok élvezetére, mert belecsap Csocsika néni hangja a levegőbe, éppen Mórikát szidja, a gyerek szétkent valamit a fotel huzatán. Csocsika néni mindig hangosan beszél a kislánnyal, akiről azt gondolja tán nem hall jól, pedig a baj más, Mórika autista, megért mindent, és a maga módján kommunikálni is képes. Biztosan behajított Csocsika néni pár üveg jófajta sört, mióta ketten maradtak nagyon sok alkoholt legurít a torkán. - Na, ki kellene venni a postaládából a leveleket, újságot, de ahhoz le kellene pakolni a sok cuccot a kezemből. Kész katasztrófa mire előkerül a kulcs, szétgurulnak az almák, amiket vettem, naná, hogy a pincébe is ment pár darab! Villany fel, és irány a dohos, cigarettavégektől bűzös előtér, hiába van kitéve csikktartó, mindenki odalövi a dekket pincelejáróba. Mire meg van minden, irány a negyedik emelet. Jön az elsőről Szent néni, és mielőtt bezárja az ajtót, elköszön a férjétől, Mikulás bácsi ott nyugszik a hokedlin az előszobában, igaz csak a porhüvelye, de ez nem zavarja Szent nénit abban, hogy a rítust minden alkalommal meg ne ismételje. Ajjaj, Jenő éknél oda égették a tejet, hát igen, a háziasszony telefonál. éppen a külföldön élő lányával beszél, és a telefonba rögzíti a tényt, hogy valaki leégette a tejet. Na, igen, mire észbe kap, hogy ő az, aki nem figyelt addigra olyan a lépcsőház, mintha egy égetőmű működne benne. Ezekben, a panellakásokban az a jó, hogy mindenki tud mindenkiről mindent. Néha olyan zajok vannak a lépcsőházban, mint egy kínai piacon, a fene egye meg, kezd kicsúszni a szatyor a kezemből, le kellene tenni, de akkor az összes cuccom a földre kerül és lehet, szétgurul, mint az előbb! Nagy nehezen rendezem soraimat és irány a második emelet, a fordulónál szép virágok pompáznak, és már van illatuk is, felüdülés az égett tejszag után. Meg kellene locsolni őket, szegényekkel nem törődik a gazdájuk. A lépcső melletti lakásból halk zene szűrődik, ki két albérlő lány lakik itt, akik nem sok vizet zavarnak a ház életében, még csak a köszönést sem fogadják, az pedig, hogy ők köszönnének, hát a náluk luxus. A középső lakásban Árus néni éppen porszívózik, meg kellene már nézetnie a takarító eszközét, mert abnormálisan hangos, lehet tele a por zsákja, vagy csapágyas lesz? - Ez a fránya újság ki akar csúszni a hónom alól! Le nem teszem a cuccom, mert akkor nem tudom ismét felvenni. A harmadik emelet tízből a szerelem hangjai robbannak ki, mindig ilyen hangosak, tudja az egész lépcsőház, mikor hol járnak éppen az ágycsatában. Ilyenkor nyáron az ablakuk is tárva-nyitva, és a fél utca hallja, hogy Misike éppen aktív szerelmi életet él. Nyugtázom a tényt, hogy mire felérek, lerendezik a dolgukat, mert, ha nem, akkor hallgathatnám tovább, hiszen az alattunk lévő lakásban történik minden, és ugye a falak vastagsága…. Ilyenkor, mikor már a finishez érek, elfogy a levegő a tüdőmből. - Miért nem építettek még egy emeletet? - Akkor liftet is építeni kellett volna. Na, itt a vége, megérkeztem. Épp, mikor lepakolok a lakás elé, hogy kinyissam az ajtót, a szerelmesek is a csúcsra érnek. ezt Misike oroszlán üvöltése jelzi a házban lakóknak. Ajtó kinyitva, megcsap az ismerős illat. Itthon vagyok.

---

 Szalagavató

Kedves gyerekek. Hölgyeim és uraim.

Két rövidke megszólítások, ám öt év különbség és rengeteg munka van a két megszólítás között.

Pénteken késő délután Szalagavató ünnepséget tartottunk a városi művelődési házban. A megszokott helyen, de minden évben új műsororral és a hagyományos szalagtűzéssel, elkezdődik végzős diákok felkészülése a vizsga időszakra.

Az aulában gyülekező diákok és szülők, tanárok és oktatók csinosan, estélyi ruhában, öltönyben keresik az ismerősöket és beszélgetnek.

A diákok feszengve az újonnan készült ruhákban, látszik, hogy nem sűrűn van a lányokon abroncsos ruha, amiben nehéz a mozgás és a fiúk is nyújtogatják nyakukat a feszes ing nyakban és nyakkendőben.

Fesztelenebb a mozgásuk a hétköznapokban iskolai és a gyakorlati oktatáson viselt munkásruhában, de most ünnepelnek és ez a módi járja.

A frizurák és sérók belőve. Szépen tupírozott frizurák, zselétől csillogó hajak mind, mind az ünnep kelléke, mint ahogy a szülők kezében a fényképezőgépek, hogy megörökítsék csemetéjük eme egyik fontos eseményét.

Lassan mindenki elfoglalja a helyét, elsötétül a színház terem és elkezdődik a végzős diákok számára készült műsor.

Kicsike zavar a sorrenden, de a "probléma "leküzdve és benépesül a színpad, jönnek a nyitó táncot bemutató diákok.

A lányok fehér ruhában a fiúk frakkban lejtik a keringőt, ami szinte kötelező nyitó eleme minden szalagtűző műsorának.

Ováció és hatalmas taps a táncosok jutalma, de a műsor pereg tovább és most már egymást követve foglalják el a színpadot a végzős osztályok tanulói, tanárai és oktatói hogy megtörténjen az, amiért jöttek, jöttünk.

Halk zene kíséretében történik meg a szalagok feltűzése, egy puszi a lányoknak és kézfogás és a fiúknak a gratuláció viszont mindenkinek kijár.

Egy, egy felejthetetlen történet felemlítése közben folyik a ceremónia, a diákok most már nincs ennek annyira megilletődve és, némelyikük már hatalmas mosollyal veszi szemügyre a kis szalagot, ami jelképezi, hogy milyen közel áll a végső vizsgákhoz.

Némelyiküknek biztosan eszébe jut a rengeteg munka és tanulás, "csaták "a tanárokkal, oktatókkal egy, egy jobb jegy érdekében, mert valamit azért le kellett tenni arra a bizonyos asztalra, hogy idáig eljusson valaki.

A tanárok és oktatók pedig büszkén néznek a tanítványokra, és eszükbe jut a beköszöntő két kis mondat, milyen gyerekek voltak azok, akik hajdanán az osztálytermekbe és tanműhelyekbe léptek.

Most, hölgyek és férfiak állnak velük szemben, csinosan és elegánsan várják, hogy megkapják azt a szalagocskát, ami a felnőtté válásuk első kis jelképe.

A műsor azonban megy tovább, a színpadon egymást váltja a népzenét és néptáncot bemutató lány sereg és a kötelekkel varázslatosan bánó kisiskolások csapata.

Az iskola diákjai álltál bemutatott rock and roll műsort követte a 24 órás versenyt nyert diákok tisztelgése a végzősök előtt, majd egy tanárnő - diák duó által előadott csodálatos dal csendesítette el a hallgatóságot.

Lassan eljött a búcsúzás pillanata, de előbb egy meglepetés, a tanárok közös éneklése következett, amit a megjelentek állva, tapsolva és éljenezve honoráltak.

A műsort önfeledt éneklés és hangos ÉPFA, ÉPFA kiáltás zárta.

Sok sikert, és eredményes vizsgákat kívánok minden végzős diáknak!